Címkefelhő
Feedek

Véleményt nyilvánítok

Nem szeretek beszállni a netes fórumokban, Facebookon vagy az egyéb internetes portálokon lévő vitákba, no nem azért, mert nincsen véleményem, hanem ezeknek a vitáknak a primitív,  személyeskedő színvonala még az én nem túl magas ingerküszöbömet sem éri el. A világhálon arctalanul, nicknév mögé bújva sok ember bátran megmondja a tutit, ami nem lenne baj, ha legalább érdekesen, stílusosan tenné. Bármiről lehet vitát indítani, sajnos nagy részük ugyanoda lyukad ki.

A netet mostanában az Országos Mentőszolgálat által közzétett video borzolja. A sztori röviden annyi, hogy Budán éjszaka mentősök elláttak egy beteget, akinek a szomszédja, L. Mártonné egy panaszlevelében  kifejtette, hogy mennyire zavarta az éjszakai pihenésében a hangos szirénázás, ajtócsapkodás, villanyoltás stb.  Nosza, ezt a levelet OMSz egy humoristával felolvastatta, majd a videot feltette a világhálóra, elindítva ezzel egy szép nagy szarlavinát. Ha igaz a babona, L.Mártonné vagy az anyukája azóta folyamatosan csuklik.  Abban minden kommentelő egyetértett, hogy a levélíró az életben ne kapjon többet segítséget se mentősöktől, se tűzoltóktól me senkitől. Volt, aki felajánlotta, hogy minden éjszaka szirénázik a háza előtt,  volt aki üzent neki, hosszasan kioktatta a mentősök feladatairól, de sokan vontak le messzemenő következtetést a nyugdíjasok értelmi képességéről, de egyébként kapja be, dögöljön meg stb. Mindenki, aki magát kicsit is felvilágosultak tartja, rögtön megosztja a Facebookon, hozzátéve a véleményét L.Mártonné anyjáról. Kis társadalmunk torz tükörképe.

Az, hogy a levél miért keletkezet, szerintem egyértelmű. L. Mártonné vagy maga sem fogta fel, mit írt, vagy teljesen szociopata, de az is lehet, hogy ez csak egy hülye tréfa, és valaki jókat kacat rajtunk. Ilyen emberek (öregek) mindig is voltak, vannak és lesznek is, állandóan zsörtölődnek, idegesíti őket a gyerekzsivaj, ha a nyilvános parkolóban a „helyére” állunk, a mai fiatalok stb.  Az már kevésbé világos nekem, hogy az OMSz-nek miért volt fontos hülyét csinálni ebből a szerencsétlenből, vajon magukra akartak fordítani egy kis reflektorfényt?, vagy csak simán jól esik olvasgatni az emberek pocskondiázását? Esetleg ez pont beleillik a társadalom azon igényébe, hogy legyen mindig kit sárral dobálni. Emlékszem, volt egy időszak, amikor a net Ákos véleményével: a női princípiumok beteljesülésének visszhangjával volt tele, közben szép csöndben jött egy földtörvény, amely alapjaiban megváltoztatta sok magyar ember életét. Most persze mindenki szépen kioktatja L. Mártonnét, ( akit lehet azóta az egyház is kiátkozott ), majd elégedetten hátra dőlhetünk, mindent megtettünk, hogy a világ dolgai jól menjenek.

Nem is olyan régen kicsit más témájú, de hasonló csatát olvashattam a neten: egy anyuka kissé személyeskedő hangnemben kikelt amiatt, hogy nyáron nem tudja óvódába vinni a gyermekét, mert ugyan 5 hét a szünet, de valójában az egész nyár nem megoldott. A válaszra nem kellett sokáig várni, egy óvónéni kivont karddal kelt a szakma védelmére, megkérdőjelezve az „ilyen” szülők anyai ösztöneit.

Lényeg, hogy legyen ellentét. Pedagógus a szülők ellen, nyugdíjasok a dolgozók ellen, dobáljuk a rendőröket, a semmirekellő és lusta állami alkalmazottakat, az adócsaló vállalkozókat, a bűnöző migránsokat, a bigott keresztényeket, a beteg homokosokat, mindegy kiknek, csak megmondhassuk a magunkét.

Miért? Egy megosztott társadalommal mindenki azt tehet, amit akar. Hiába vangyunk a XXI. században, szinte mindenhol van net, az emberek vakok, meg kell nekik mutatni, hogy aktuálisan kit utálunk!

Na, most én is jól megmondtam.

Rém.Álom.Kép.

Nem hiszek az álmoskönyvben, sem az álomfejtésben, az álomból való jósolásnak, szerintem amit álmodunk, az csak bennünk van, mint amikor egy vicces szakácsot bengedünk a konyhánkba, aki összeturmixol eztazt, majd lenyomja a torkunkon. A nagyon okos emberek azt is tudják, hogy ébredés után pár órával már nem emlékszünk az álmunkra, de ezt is vitatnám. Én emlékszem néha.

Álmodni jó, annyira, hogy én néha ébren is szoktam. Ha reggel úgy kelek fel, hogy éjjel meglátogatott az álommanó, akkor még órákig tudok a hatása alatt lenni. Általában ha valami nagyon foglalkoztat, egy probléma, egy lelki kérdés, egy munkanelyi kofliktus, az előbb vagy utább a REM fázisban visszaköszön nekem.

Viszont van pár visszatérő álmom, amit kisgyermek korom óta, igy vagy úgy, de évente többször is visszaköszön nekem. Az egyik ráadásul jó.

Gyakran álmodom a nagymamám házával, ahol sok időt töltöttem gyermekkoromban. A ház tele volt régi kacatokkal érmékkel, festményekkel, amik gyermekként izgalmas kutakodni való kincseket jelentettek nekem. Az álmomban is kutakodok, mindig találok egy dobozt valahol elrejtve, ami tele van régi, megsárgult fotókkal. Hogy mit ábrázolnak a képek, nem emlékszem, csak az érzésre, hogy nagyon megörülök neki, mint egy csodát, úgy nézegetem, erre általában fel is ébredek.

Azt is gyakran álmodom, hogy sietek valahová, hogy sürget az idő, valami fontos dolgom van, de vagy eltévedek, és nem találok oda, vagy amikor megyek, elnehezülnek a lábaim, mintha melaszban járnék, és minden lépés gyötrelem. Az érzés, hogy elkések, hogy elmulasztok valamit, nagyon nyomasztó.

Ennél is nyomasztóbb érzés, hogy a barátaim között vagyok, beszélgetek velük, egyszer csak azt veszem észre, hogy nincs rajtam ruha. Mindenki úgy csinál, mintha nem látná, de ott ülök pucéran vagy max alsógatyában... nagyon kiszolgáltatott érzés.

Nem tudom ezek az álmok mit jelentenek, de a megoldás a fejemben van.

 

Évszakok!

Nem szeretem a viharokat, sem az időjárásit, sem a magánéletit. Ha vihar támad, valahogy úgy esik, hogy bármit is teszek, így vagy úgy de bőrig ázva, dideregve pisloghatok egy sarokban addig, amíg elvonulnak a viharfelhők. Persze, ha megszólalhatna a közhelyes énem, akkor azt mondaná, hogy "felhők fölött mindig kék az ég", de most idejében lecsapom. Viszont szeretem az évszakokat, csak mostanában ellopták őket. Hol a nyaram?. Nekem az kell! Igénylem a forróságot, az égető napsütést, a felforrósodott aszfalt illatát, a melegtől kábult embereket, de legjobban a nyári estéket szeretem. Olyankor megtelik illatokkal a levegő, lüktet a város, a forróságtól megszédült emberek hirtelen magukhoz térnek, vérpezsdítő a nyüzsi, szinte vásári hangulat van késő estig. Nagyon szeretek ilyenkor csatangolni a városban (főleg nem egyedül), betérni egy teraszos kis kocsmába, sört vedelni, hülyeséget beszélni vagy lelkizni, mindegy, csak legyek valahol. Hülyén hangzik, de egyik kedvenc ünnepem volt Augusztus 20, ilyenkorra már feltöltődtem annyi élménnyel, hogy derüsen tekintettem közeledő ősz borús, ködös estéire, eleinte még az sem zavar, hogy egyre korábban sötétedik.

Az ősz, főleg a szeptember nekem nem az elmúlást jelenti, hanem megújulást, nekem igazából akkor kezdődik az új év, új lehetőségekkel. Persze ennek a pedagógusi időszámításnak önző okai vannak, a születèsnapomon -azon kívül, hogy öregebb lettem- mindig megfogadok valami életmodváltást , valami újat, hogy aztán legyen mit nem betartani. Az október es a november két depis hónap. Az idő ködös, az ég komor szürke ( ilyenkor nincs 50 árnyalata ), esik a hideg eső, mindenki mogorván rohan valami meleg kuckóba. A december már megint jó lenne, ha lenne tél, lenne hideg, lenne hó. Mit nem adnék egy fehér Karácsonyért? Ropogna a hó a lábam alatt, végre építhetnék a fiammal hóembert, átfagyott kezekkel kotyolgathatnám a forralt bort valami utcai árus előtt. Na, a decemberi vásári esték szintén olyan hangulatosak, mint a nyáriak. A város fel van díszitve lámpákkal, minden a közelgő ünnepekről szól, nekem még a média által gerjesztett vásárlási láz sem tudja elvenni az emelkedett hangulatomat. Az ünnepek euforiája után gyorsan ránk köszönt a január és a februàr kijózanító hideg szürkesége. Ezeket a hónapokat jobb csak túlélni. De hol a telem? Hol a hó? Latyak es sár. Sok embernek bimbozó tavasz a szerelemről szól, na az nem én vagyok, ha szerelem akkor égessen! 
Hiányoznak az évszakok. Hozza vissza valaki a forró nyarat, és a hideg telet, a köztes időszak nem érdekel. Érezni akarom az égető forróságot és a dermesztő hideget, és talán jobban el tudom viselni szürkeséget is....

Túl.Élek.

Lassan 44 éves leszek. 44 éve élek. Életem felét gyerekként illetve tanulással töltöttem el. Mint mindenki, én is arra vágytam, hogy végre felnőtt legyek, dolgozhassak, hogy a magam ura legyek, ne kelljen a szülőktől, a tanároktól függenem. Mint mindenkinek, nekem is azt mondták, hogy addig örüljek, amig tanulok, mert utána nehezebb lesz. Mint mindenki, persze én sem hittem el ezt. És mint mindenki, most már tudom, hogy igazuk volt, bárcsak gyerek lehetnék még egy kicsit. Mint mindenki, most én is ezt mondom, a fiamnak, de szerintem nem hiszi el.

Az életem első 22 éve várakozàssal telt el. Vártam, hogy elteljen a tanév, levizsgázzak, felvegyenek, hogy hètvége legyen, mindig csak vártam, aztán egyszer csak eljött a kibaszott nagy önállóság időszaka. Hirtelen nem tudtam vele mit kezdeni a nagy szabadsággal, sajnos mellettem soha nem állt közel olyan idősebb barát, tesó vagy mecénás, aki néha tanácsot ad, segít dönteni. A következő 22 év a problémák megoldásáról szólt. Nem a mindennapi kis dolgokról, bosszúságokról beszélek, mert azokat elég derűsen tudom kezelni, hanem olyanokról, amik miatt minden évben éjszakákat virrasztottam át. Magánéleti, munkahelyi, párkapcsolati, anyagi, mindegymilyen probléma. Ha az életem egyik fele rendben volt, akkor a másik részen történt valami, ami miatt töprenghetek. Persze túl könnyű mindig a sorsot hibáztatni, erről én is tehetek, rossz döntéseimmel, meggondolatlan cselekedeteimmel. Voltak időszakok, amikor aránylag jól mentek a dolgaim, hetek, hónapok, de ez sosem tartott hosszú ideig. Persze mit kesergek én, amikor vannak emberek, akik nem tudnak jól lakni, akik nem tudnak kimászni a tolókocsiból, hol vannak az én problémáim az övékhez képet… mindenkinek a saját baja a legnagyobb.

Lassan rutinommá vált a problémamegoldás és a túlélés, csak ezt oldjam meg, csak azon legyek túl. Várom a szebb jövőt. Minden reggel azt várom, hogy este legyen, minden hétfőn, hogy végre hétvège, utána meg hogy annak is legyen vège. Nem élem az életemet, csak túlélem.

Mit szeretnék? Nagyon egyszerű. Csak 10 jó évet, nem is kell több, csak 10, amikor nincsennek nagy gondok, csak 10 olyan évet, amikor minden éjszakát végigalszok. Ha megvolt a 10 évem, akkor utána már minden nap ajándék. Ahogy elnézem az életem alakulását, a hedonista életem nem a mai napon kezdődik, egyenlőre csak túlélek, hogy tudjak élni.

Mi van a fejedben?

Már többször is eljátszottam azzal a gondolattal, ha volna rá lehetőség (szerencsére egyenlőre nincsen) vajon belepillantanék-e más ember fejébe, persze nem fizikailag. Manapság mindent fel lehet törni, mindent el lehet lopni, akár legálisan is (= a nagy tartalomszolgáltatók, ha nem is olvassák, de szkennelik a levelinket, üzeneteinket, posztjainkat, hogy célzottam ránk tukmálhassák a reklámokat = lopják a privát információt) nincsennek titkaink, az egyetlen igazán privát zóna csak a fejünkben van. Mindenkiben van egy kis kukkolási vágy, aki tagadja annak is, ellenállhatatlan kényszert érzünk, hogy másik ember intim zónájában szemlélődjünk, és valljuk be, néha arra is, hogy mi is megmutassuk a sajátunkat. Testileg is, lelkileg is. Persze ezt is gondosan kozmetikázva.

Egy gyors közvélemény kutatásom eredménye: arra a kérdésre, hogy szívesen bepillantanál-e más ember gondolataiba? a válasz határozott Igen, - de úgy is, hogy a másik is lássa a te gondolatodat? Ja, úgy már nem.

A kukkolási vágyon kívül ott van a bizalom és az  őszinteség kérdése is, hiszen az agyunkban tárolt információ és a kimondott szó között bizony erős szűrő van, ami persze néha átszakad egy őszinteségi roham vagy egy katartikus pillanat hatása alatt. Ez a szűrő általában jó, de néha bonyolulttá is teszi az ember életét. Nehezen tudjuk kifejezni - főleg ha nagyon akarjuk – a gondolatainkat, gyakran félreértjük egymást. Ha egyszer-kétszer már kozmetikáztuk a mondanivalónkat, utána nehezebben hisznek nekünk. Egy statisztika szerint a munkahelyi ( és persze a magánéleti ) konfliktusok 80% kommunikációs probléma miatt van, amit ugyan lehet fejleszteni, de ez a fejlesztés azt jelenti, hogy azt a szűrőt csak profibban használjuk, és mondanivalónkat szépen be tudjuk becsomagolni az őszinteség csillogó selyempapírjába.

Persze a kérdést fordítva is fel lehetne tenni, vajon meg tudnánk birkózni azzal, ha a pl. a párunkról mindent tudnánk, hiszen egyrészt ha nem is mondta, azért volt velünk szemben ellenérzése, negatív gondolata, ami talán elmúlt, vagy valahol benne motoszkál. Esetleg megtudnánk a múltjában, jelenjében, vágyaiban valami olyan dolgot, amiről úgy érezte, hogy jobb ha hallgat. Ahogy a nóta is mondja, ha nem tudod, nem fáj… A fejben megcsalás, más után (is) vágyakozás az már bűn, félrelépésnek számít? Akit szeretünk, annak igyekszünk a legjobb oldalunkat mutatni, a gyengeségeinket inkább nem, minden olyan dolgot takargatunk, amivel azt a barátságot/szerelmet veszélyeztetjük. Óvjuk a kapcsolatunkat azzal is, hogy a szerettünket kíméljük, ne kattogjon olyan gondolatokon, aminek szerintünk nincsen, de szerinte talán igenis van jelentősége. Vajon hány kapcsolat tudna működni a kendőzetlen őszinteség néha ingoványos, talaján. Hát nem sok, még akkor sem, ha a végeredmény egy nagyon erős és szilárd bástya lenne.

Magamnak is fel kell tennem a kérdést: vajon bepillantanék-e más ember gondolataiba? Igen, egyes személyeknek be! És akkor is, ha ő is látná az enyémet? A válaszom: …

Álomház

Mióta az eszemet tudom, mindig is határozott elképzelésem volt arról, hogy milyen lesz az „álomház” ahol lakni fogok, bár ez a határozott elképzelés mindig úgy változott, ahogy az életem alakult, hol éppen agglegény akartam lenni, hol volt remény egy normális családi élet kialakítására. Bár nem mindenki így van ezzel, én nagyon szeretem a lakásomat, munkahelyemet, folyamatosan csinosítgatni, szépíteni, a saját ízlésem szerint berendezni. Soha nem értettem meg, sőt magamban ki is nevettem azokat az embereket, akik lakberendezőket hívnak csak azért, mert még elképzelésük sincs, hogy milyen környezetben érzik jól magukat. Nem vagyok otthonülő típus, inkább olyan mindig csavargó fajta, de fontosnak tartom, hogy legyen egy bázis, ahol jól érzem magam, ahonnan jó elindulni, és ahová jó visszatérni. Ugyan nem itt születtem, de nagyvárosi beállítottságúnak érzem magam, szeretem magam körül látni az embereket, nem zavar a nyüzsgés, ha mindig történik körülöttem valami. Bár nem tartom elképzelhetetlennek, de nem laktam még a belvárosban. Nagyon vonzanak a nagy belmagasságú belvárosi lakások, főleg fából készült antik bútorokkal berendezve. Az bútoroknál még jobban tetszenek a fémből készített régi lámpák, amiket iparosok készítettek, amikben még volt anyag. Egy időben ilyen lakásban képzeltem el az agglegény életemet. Biztos a nyugodt és jó gyerekkorom miat, de nekem a lakótelep, a panel sem idegen tőlem, persze csak 4 emeletes, parkosított, tapétával és prdlószőnyeggel és központi fűtéssel. A kényelem kedvéért mit fel nem áldozok...? A másik véglet egy piciny, külvilágtól elzárt csendes falu lehetne, ahol az emberek még köszönnek egymásnak, ahol magam lehetek a gondolataimmal, de ez talán majd a nyugdíjas éveimben, ha végleg megundorodok a kiüresedett emberi kapcsolatoktól. Tudom, kicsit ripacsnak tűnhetek, de nem szeretem a fehér falakat, azok a kórházba valók. Ahol laktam és megtehettem, színesre festettem mindent, még a plafont is.  Amennyire szeretek visszafogottan, szürkén öltözködni, annyira szeretem a színes falakat, vagy a mintás tapétákat. Ha már az öltözködés, akkor egy nagy … nem is simán nagy, egy hatalmas gardrób szekrény is kell, amit ha kinyitok, akkor ott sorakoznak benne a kivasalt ingek. A szobák elrendezése során nagyon praktikus elvet álmodtam meg: legyen egy nagy közösségi tér, egy nappali esetleg étkezővel közös, ( az amerikai konyha nem az én világom ) és legyen mindenkinek egy kis privát kuckója, lehetőség szerint azok már emeleti szinten. Pince is nagyon fontos, tele jófajta borral, amit cudar téli estéken egy könyv mellett lehet iszogatni. Valamiért mindig is szerettem a sorházakat. Talán azért, mert vannak közvetlen szomszédok, mégis van egy kis saját kert, egy kis saját zóna. A ház előtt sziklakert vagy még inkább fenyőfák, amiket Karácsonykor fel lehet díszíteni, és persze a lényeg, a kerti sütögető. Nekem ez a legvonzóbb egy kertben, hogy tudok tüzet gyújtani, nagyon megnyugtat a látványa, a parázsba bámulva sörrel a kezemben szinte elérem a tökéletes lelki nyugalmat. Amit mindig is szerettem volna, az egy kandalló, az foglalná el a nappaliban a központi helyet, ahol a legtöbb helyen a tv van. Nem vagyok egy megrögzött televízió-ellenes, inkább csak értelmét nem látom, a műsorok egyre felszínesebbek, a megszerkesztett agymosó hírekre nem vagyok kíváncsi, még egy nyomorult filmet sem lehet végignézni reklámok nélkül. Ha van kandalló, akkor viszont felette régi fegyverek replikáit függeszteném ki, esetleg pár képet a falra.

Talán ami a legfontosabb az „álomháznál” nem a szobák beosztása vagy az elrendezése, hanem az, hogy olyan személlyel lakjak ott, akihez jó hazamenni, akivel figyelünk egymásra, akinek én vagyok az központ az életében, mert a legszebb, legjobban berendezett ház is gyorsan kiüresedhet, ha egy kihűlt kapcsolatban élő pár lakja.